A digitális oktatással és az érettségivel kapcsolatban ezúttal is magánszemélyként szeretnék néhány gondolatot megosztani a GDPR logikájával elemezve a jelenlegi helyzetet. Ennek keretében elsősorban az érettségin meditáltam el, és ennek eredményeként arra jutottam, hogy ebben az esetben is az alap kérdést érdemes feltenni:

Amire az a megdöbbentő válasz adódik, hogy semmire.

Valójában úgy megszoktuk ezt a fogalmat, mintha ez az államalapítástól kezdődően mérné az állampolgárok szellemi színvonalát, holott mi sem áll távolabb a valóságtól egy múlt századi hagyomány az esetén. Ha most visszatekintünk a történelemre, akkor azt láthatjuk, hogy az értettségi a II. Vh. előtt még az elitképzés belépő szintjét képezte, és az önmagában a tanulmányok lezárását jelenthette, mert az ebben a formában megszerzett papír komoly értéket jelentett.

A háború után ez a fajta elitképzés átalakult, azt a szocialista rendszer középrétegének a kinevelésére kezdték átformálni, lényegesen több ember számára lehetővé téve a tanulmányok folytatását, az érettségi megszerzését. Ez az elképzelés az 1950-1970-es években még működött is, és tagadhatatlanul át is alakította a magyar társadalmat, azonban a 70-es évektől a tömeges képzés már nem volt előremutató, ezért esett a színvonal, az elvárások csökkenni kezdtek. Véleményem szerint erre sokan és sokféle magyarázatot találtak már, de viszonylag ritka, amikor mindezt a "papír értéke és szükségessége" szempontjából vizsgálták meg. Ebben az esetben ugyanis éppen az válik láthatóvá, hogy "a bárki számára való elérhetővé tétel" fokozatosan olyan változásokat indukált, amitől ez a papír egyre inkább csak az állam által nevesített munkakörök betöltésének vált az előfeltételévé. Sic transit gloria mundi, a népnevelés így vált a szükségtelen bürokrácia részévé. Idővel már nem az értéke miatt akarták ezt a papírt megszerezni, hanem a muszája miatt. Ráadásul mivel ezt mindenki tudta, ezért annak a megszerzését egyre kevésbé vették komolyan és egyre kevésbé is nehezítették meg. 

1990-től azonban minden megváltozott. Magyarország valamennyi addig megszokott rendszere átrendeződött, aminek következtében ma már ott tartunk, hogy ezzel a papírral szinte semmiféle munkakört nem lehet betölteni, amit pedig be lehet, ahhoz nem sok értelme van az elkérésének. Abban a világban, amiben az a multik elvárása, hogy egy recepciósnak két tanári diplomája legyen, néha három, abban az érettséginek egyszerűen nem osztottak lapot. Ezt pedig tovább tetézi az, hogy ma már csak az nem szerez a felsőoktatásban valamilyen végzettséget vagy diplomát, aki nem akar.

Nézzük tehát az eredeti kérdést értékmérlegelési alapon, és tegyük fel a kérdést:

Valóban szükséges és arányos-e az érettségi előírása a középiskola befejezését igazoló abszolutóriumhoz képest?

Mire is jó "ez az adat", "miért is kezeljük azt"?

Mert megszoktuk.

Ebből következően ha elengednénk az érettségi "kezét", akkor soha többé nem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy kérdés legyen annak a megtarthatósága. Vagyis nincs szükség központi érettségire, ha az csak a tanulmányok lezárását jelenti.

Azt ugyanis most még senki sem tudja megmondani, hogy vajon az idei COVID-19 járvány volt az utolsó ilyen jellegű eset, vagy ez csak az első volt a sorban és ez a helyzet mondjuk akár évente, vagy akár néhány évente újra előállhat-e. Márpedig ha azt szeretnénk, hogy egy "papírnak, egy hagyománynak" még valamicske értéke és értelme maradjon, akkor azt nem lehet hol így, hol úgy megtartani, ahhoz más értéket hozzárendelni, hiszen azzal a maradék értékét is megsemmisítjük az összehasonlíthatatlanná válással. A fentiekkel kapcsolatban persze számos ellenvéleményt meg lehet fogalmazni, és azok többsége nyilvánvalóan értelmes, szakmailag alátámasztott és hibátlan is lenne. Ezek egyike például az, hogy az érettségi adott esetben felvételi is.

Node miért az?

Ha az érettségit leválasztanánk a felvételi eljárásról, akkor mit is kapnánk?

Azt, hogy a szakgimnáziumokban bármikor lehetne záróvizsgákat tartani, aminek a részét képezhetnék a kötelezően előírt tárgyakból való szóbeli vizsgák a tanulmányok végén. Elvégre, nem szabad megfeledkezni arról, hogy idén sem a középfokú és a felsőoktatási intézményekben végzős hallgatók tanulmányainak a befejezése okozza a gondot! Az éppen nem okoz gondot, hiszen azt a felsőoktatási intézmények autonóm módon meg tudják valósítani, mert csak a saját végzős hallgatóikkal kell törődniük. Éppen ezért a szakgimnázium befejezését, a szükséges záróvizsgákat ugyanilyen logikával lehetne továbbra is érettséginek nevezni, hiszen az a tanulmányok zárását jelentené és éppen a szakmai vizsgák miatt az valóban többletet jelentene az abszolutóriumhoz képest.

Ezzel a formalitás megmaradna és a hagyomány értelmet nyerne. Ezt ugyanígy meg lehetne csinálni a gimnáziumokban is azok számára, akik nem kívánnak tovább tanulni a felsőoktatásban, és így az egész rendszer valódi és stresszmentes hagyománnyá válhatna, amit nem is kellene központilag megszervezni, és azt bármikor meg is lehetne tartani: Hiszen már nem számítana az összehasonlíthatóság. Ami persze - a felvételitől eltekintve - most is igaz, hiszen ma sem érdekel senkit sem az a fogalom, hogy "ki hányasra érettségizett".

És hogy mi lenne akkor a felvételivel?

Elsőre ez a felvetés is jogosnak tűnik, pedig valójában a kérdés a hibás, hiszen ez is csak egy megszokásból fakad. Mert valójában maga a felvételi eljárás is egy megszokás akkor, amikor közel annyi felsőoktatás hely van összességében mint amennyi jelentkező. Nézzük továbbá azt is, hogy eddig is részben a tanulmányi eredmény képezte a pontszámítás alapját, tehát annak alapján akár eleve megajánlhatóak lennének a helyek, vagyis számos felsőoktatási intézmény akár ennek alapján is felvehetné a jelentkezőket - a formalitások nélkül is.

Nézzük tovább ezt a gondolatot, és tekintsünk rá az időbeliségre.

Ebben az esetben az az érdekesség áll elő, hogy már nem lehet igaz az, hogy "a vizsgatárgyakból pár hónap alatt elfelejthetik a tudást az érettségizők" , mert ha ez igaz lenne, akkor nem is lennének oda valók a diákok, ahová felvételiznének. Éppen ezért a felvételit akár a felsőoktatásra is rá lehetne bízni, azaz "a megajánlott felvételi helyeken túl" (vö megajánlott jegyek) maga a felsőoktatási intézmény szervezhetne felvételi eljárást azoknak, akik amúgy a pontszám határát megugrották, és már csak válogatni szeretnének közülük. Be lehetne vezetni akár a sorrendiséget is, azaz, hogy a jobb nemzetközi helyezésű felsőoktatási intézmények "dratolhatnának" először, azaz válogathatnának, és így tovább, mert így maga a felvételi időszak is széthúzható lenne, ami egyébként is stresszmentesebbé tehetné a rendszert.

Így ugyanis a felvételekkel a felsőoktatás akár szeptemberig ráérne, ami akár a több intézménybe való felvételizés lehetőségét sem zárná ki a jelentkezők esetén. Sőt, az akár több körös is lehetne, vagyis sokkal többen tudnának bejutni oda, ahol még van üres hely és sokkal könnyebben is tudnák feltölteni az üres helyeiket a felsőoktatási intézmények is. Ebben az esetben ugyanis nem tömegek, hanem adott esetben csak néhány száz (ezer) ember/intézmény számára kellene csak a felvételi eljárást biztosítani, ami akár úgy is megvalósulhatna, hogy mindenkit felvesznek virtuálisan, vagy csak írásban vizsgáztatnak távolról, és mondjuk az első ZH-kon kiszórják azokat, akik nem bírják el az elvárásokat. Ez a gyakorlat talán furcsa lehet sokak számára, pedig nem az, ez még azokban az 1980-as években is így működött, akkor még a bekerülés sem volt egyszerű, és mégis sikeresen tizedelték meg az évfolyamokat az első két évben. És hogy ez mire volt jó? Túl azon, hogy adott valamiféle értéket a papírokhoz, de a tapasztalat már akkoriban is az volt, hogy nem a "megfelelő szülővel" rendelkezők, vagy a jó felvételiket írók, esetleg a középiskolában kiválóan teljesítők végezték el szükségszerűen a felsőoktatási tanulmányaikat, hanem azok, akik képesek voltak a felsőoktatás logikájához alkalmazkodni.

Ez a koncepció tehát vizuálisan azt jelentené, hogy a középiskolák saját maguk lezárhatnák a tanulmányokat, elengedve a diákokat, a felsőoktatás pedig lenyúlna és válogatna. Teljesen szétválhatna a tankötelezettség és a tanszabadság, a közoktatás és a felsőoktatás. Ebben az esetben valószínűleg egyedi rendszerek jönnének létre, de az egyedi és a valóban tanszabadsággal bíró felsőoktatásban ez éppen szükséges is lenne, mert nem feltétlenül egy központilag kidolgozott emelt szintű érettségi kérdéssor adná meg a választ arra, hogy éppen arra a szakra ki lenne a legelhivatottabb hallgató.

Én tehát azt mondanám, hogy amikor az egész országban éppen megvalósult a digitális távoktatás, tehát bebizonyosodott az, hogy az működőképes - nem a színvonaláról vagy az eredményességéről értekezek - és ami miatt szeptemberben meglehetősen nehéz lesz a gyerekeket rávenni arra, hogy reggel nyolctól délutánig az iskola padjában üljenek a rosszabb eredményekért, mint amiket otthonról kényelmesen meg tudnak szerezni, akkor nem biztos, hogy célszerű azokat a hagyományokat erőltetni, ami mellett senki sem tud egyetlen munkaerőpiaci érvet sem felhozni és amit az egyik évben így, a másikban úgy bonyolítanának le.

Ne feledjük tehát, hogy bár az igaz, hogy a jelenlegi jogrendben a felsőoktatásba való felvételinek az egyik feltétele az érettségi eredménye, de az oktatásban szerzett eredmények az idei év végén értelmezhetetlenek lesznek annak okán, hogy senki sem fogja megmondani, hogy azt a gyermek, vagy a szülő érte-e el. Elég csak a stréber szülőkre, illetve a magukat a gyermekükön keresztül megvalósítani szándékozókra gondolni és máris láthatóvá válik:

Nem azt szeretném persze ezzel állítani, hogy mindenki csal, hanem azt, hogy egyszerűen nem azonosak a feltételek akkor, amikor egy háztartásban halomban állnak a számítógépek és akkor, amikor az ebéd elkészítése is anyagi problémát jelent. Nem ugyanaz, ha egy szülő azt akarja, hogy a gyereke küzdjön meg saját erőből a jegyérért és az, amikor megcsinálja a gyerek helyett a feladatot, a tanár pedig az egész csoport eredményét ahhoz fogja mérni, lepontozva azokat, "akik nem tudtak olyan szépet csinálni, mint a bezzeggyerek".

Éppen ezért célszerű lenne az érettségit és a felvételit már a jövő évtől teljesen különválasztani, az iskolai érdemjegyeket pedig lehetőség szerint elengedni a megajánlott jegyeken túl. Én még azt is fel merem vetni, hogy ennek az évnek a végén csak szöveges értékelést lehessen adni, vagy a két félévi közül a jobbik jegyet. Más igazából nem lenne igazságos, hiszen ez így senkinek az érdekét nem sértené, mert aki akarja, megtarthatja a jobb jegyét, aki megdolgozott érte, az sem veszíti el, de az sem kerül hátrányba, akinek ez a rendszer hátrányt okozott.

Persze semmi sem biztos, így az sem, hogy ez az ötlet jó, vagy akár csak jobb a mostani rendszernél, de szerintem egy dologra mindenképpen jó: Bemutatni azt, hogy általában is célszerű mindig az alapoktól kezdeni a rendszerek építését (a Személyes adatok kezelését), mert a megszokás hosszú távon szükségszerűen vezet hibás eredményekhez. 

Gondoljuk át az oktatást az alapoktól, így például onnan, hogy:

- miért is kell reggel 7-8-tól a gyerekeknek az iskolában ülni azon kívül, hogy a szülők tudjanak dolgozni?

- hogyan fognak szeptemberben ebédelni, ha védőtávolságra lesz szükség? (Ebben a félévben például sehogy se tudnának normálisan étkezni, ha betartják a szabályokat)

- egyáltalán hogyan fognak tudni belépni és kilépni az intézményből, ha valóban védőtávolsággal akarják őket bevinni, vagy elhozni?

- hogyan fognak beférni a terembe, amik most is úgy vannak kialakítva, hogy annyian férjenek bele, amennyien csak tudnak?

- miért ne lehetne megoldani azt, hogy egy szakértő tartson meg egy órát élőben - ennek minden kockázatával és humoros momentumával, kitéve a gyermeki kérdések/válaszok kockázatának -, amelyet minden releváns osztályban kivetítve már csak meg kell beszélni az elhangzottakat a jelen lévő pedagógussal? Lényegesen hatékonyabb lenne a rendszer és jóval kevesebb szakértő pedagógusra lenne hozzá szükség. Talán apróság, de ebben például a beteg gyerekek is részt tudnának venni, nem maradnának ki belőle. Sőt, adott esetben egy pénzügyi ismeret órát akár még a felnőttek is megnézhetnének.

- át kell gondolni az orvosi igazolások rendszerét is, hiszen a jelenlegi rendszer alkalmatlan a digitális oktatás kezelésére. Hogyan kell például értelmezni azt, hogy "nem mehet közösségbe a gyermek", ha a távoktatásban részt tud venni? Lázas beteg, vagy még rosszabb esetben nyilván nem tud az órán részt venni, de egy nátha, vagy kéz és lábtörés egy digitális oktatás esetén szinte semmiben sem akadályozná a gyermeket.

- lehet, hogy magántanuló már nem lehet szinte senki, de digitális oktatásban akár egészen más jellegű oktatás is kialakítható lenne.

Egyelőre csak ennyi, ami felmerült bennem, szerintem érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az egész rendszert most, a COVID-19-re való hivatkozással az alapjaitól újra lehessen építeni. Mert ha csak annyit elérnénk, hogy a fél osztály akár otthonról is tanulhatna és távolról csatlakozhatna be az órára, akkor akár felváltva is bemehetnének az iskolába gyerekek, akár 9-kor is kezdődhetne az oktatás. Sőt, még akár az is megvalósulhatna, hogy egy játékra és kreativitásra nevelő intézmény legyen az iskola - amiben végre a lexikális tudás helyett elkezdhetnék mindenki barátját, a Google-t is megfelelően, készség szinten használni a gyerekek.

Amihez éppen most szoktatták hozzá őket.

Jó egészséget, sok sikert mindenkinek!

[A fentiek a szerző szigorúan vett magánvéleményét tükrözik]