Az Alapvető jogok általános ismertetése előtt először az Életről fogok ebben a bejegyzésben egy kicsit meditálni, mégpedig azért, mivel az Élethez való jog minden más jogot megelőz.

Manapság és Európában.

Ez a jog máshol ugyanis még ma sem, más korokban pedig pláne nem volt abban a formában meghatározva ahogy azt mi itt Európában meghatároztuk. Éppen ezért fontos előre leszögezni, hogy az Élet alatt nem azt a fogalmat értjük, miszerint "hogyan éljük, élhetjük" az életünket. Ó nem. Az nem az élet, az csak az életmód.

Nézzük is tehát gyorsan ennek a jognak a meghatározását például az Európai Unió Alapjogi Chartájának a megfogalmazásában (2016/C 202/02):

És ennyi.

Ugye, hogy milyen egyszerű a szövegezés? Ugye, hogy milyen világosak az Európai Unió szabályai? Mondhatni, teljesen egyértelműek. Mindenki érti, mivel mindenkinek a számára világosak. És mégis...

...ebben az esetben az a mindenki...

téved.

Merthogy valójában mi nincs definiálva a szövegezésben?

- mi az az "emberi méltóság"?

- mit jelent az, hogy "tiszteletben kell tartani"?

- kinek kell az "védelmezni"?

És legfőképp:

- mit értünk az alatt a fogalom alatt, hogy:

Ember?

Bármilyen meglepő is lehet tehát, de ezek a fogalmak nem abszolútak, nem egyértelműek, hanem realtívak.

Gondoljunk csak bele!

Ha példának okáért az "ember" szó alatt azt az elő valamit értjük, aminek a DNS-e megegyezik a homo sapiens sapiens genomjával, akkor azzal lesz egy kis probléma. Sőt, nem is annyira kicsi, ha azt feltételezzük, hogy erre a fogalomra vonatkozik az "Élet" és annak az elvehetetlensége, az ahhoz való jog korlátozhatatlansága.

Meglepődtek? Pedig nem kellene!

Hiszen az emberi jogok meghatározása és nevesítése során a kezdetek kezdetén (Emberi Jogok Európai Egyezménye, EJEE 1950) ezt a jogot még nem abszolút jogként ismerték el Európában. Akkoriban ugyanis ez a szabályrendszer még csak azt deklarálta, hogy mikor és milyen körülmények között lehet jogszerűen egy ember életét elvenni. Vagyis akkoriban még csak annyit mondtak ki, hogy önkényesen nem lehet senkinek sem az életet elvenni, de magát az élet elvételét amúgy elfogadhatónak és megengedhetőnek tartották bizonyos büntetési formák, vagy háborúk esetén. Ebből következik, hogy a mai állapot egy hosszú folyamatnak, többszöri módosításoknak volt az eredménye. Így jutottunk el oda, hogy ma már semmiféle indokkal sem fogadható el egy ember életének az elvétele Európában.

No de ha ezt az ideológiát és a fejlődést így és ebben a formában elfogadjuk, és nyilvánvalóan helyeseljük, akkor azt mégis hogyan lehetne egyensúlyba hozni azzal az elképzeléssel, hogy mindezek figyelembevételével mégis meg lehet ölni egy embert akkor, amikor még nem született meg?

Elvégre, ha jobban belegondolunk, akkor paradox módon éppen az a helyzet, hogy amikor az abortuszt a legjobban tiltották, akkor volt teljesen legitim a bűnözők kivégzése. Ugye milyen furcsa? És ha most innen nézzük ezt a szituációt, akkor egy liberális elme számára végképp kezd zavaróvá válni az, hogy ez miként is lehetne normális? Hiszen ha a humanizmusra hivatkozva a legkegyetlenebb bűnözőket sem öljük meg, aközben éppen azért hadakoznak az úgynevezett "jogvédők", hogy velük ellentétben az ártatlanokat viszont büntetlenül lehessen legyilkolni? Miközben már az állatok öncélú vagy kegyetlen megölése is hosszú börtönbüntetéssel van fenyegetve? Akkor ezek szerint egy állatnak több joga van manapság az élethez, mint egy embernek? Mi van? Hiszen éppen onnan indultunk ki, hogy az Embernek elidegeníthetetlen, korlátozhatatlan joga van az Élethez!

Akkor hogy is van ez?

Na ilyenkor jön a mérlegelés, az egyensúly keresése, a feltételek és a körülmények egyensúlyba hozása. Mert mindig ez a cél Európában, a konszenzus, az az eredmény, ami mindenkinek a számára elfogadható lehet. Erről szólnak például az egyhangúságot igénylő döntések esete a tagállamok esetén, és az egyet nem értésnek a jogát biztosítja, a rákényszerítés kizárását biztosítja a vétó rendszere.

Ebben a rendszerben azonban egy ilyen ellentmondásos ideológiai vitában valójában csak úgy lehetne egyensúlyt teremteni, úgy lehetne a fenti paradoxont feloldani, ha az alapvető fogalmakat gondolnánk újra. Annak pedig - bármilyen furcsa lehet elsőre - nincs akadálya. Próbálkozzunk meg ezzel, nézzük meg azt, hogy mit nevezzünk mondjuk emberi Életnek. Egy oldalról nézve ugyanis a XXI. században eléggé anakronisztikus lenne azt állítani, hogy aki még nem született meg, az nem is létezik, és nem is ember. Hasonlóképpen nehéz lenne azt meghatározni, hogy mikortól lesz Ember abból a valamiből, amit az apa és az anya előre megfontolt szándékból, hirtelen felindulásból vagy éppen az egyik fél akarata ellenére összehoz.

Akkor mégis hol lehet meghúzni a határt ennek alapján? Sehol. Hiszen tudható, hogy a vita a fenti érvrendszerek mentén parttalan sértegetésbe csapna át, eredményre viszont még csak véletlenül sem vezethetne. Ezek az ideológiák látszólag kizárják egymást, hiszen azok hívei nem a megoldást keresik, hanem a szembenállásban találják meg a saját önigazolásukat. Ezzel szemben az európai logika erre is megoldást kínál, hiszen a tudomány mindenkori állása szerint éppen meghatározható az a fogalom, ami az Élet világos ellentéte.

Ez pedig a halál.

Amit jelen pillanatban az Ember agyának a leállásával azonosítunk. Ebből következik, hogy ha magát az Életet definiáljuk úgy, hogy az az az állapot, amikor az Ember még nem lett halottá nyilvánítva, akkor máris viszonylag egyszerűvé válik a helyzetünk. Ez az állapot, az agyhalál beállta ugyanis éppen abszolút formában értelmezhető. Sőt mi több, ha a halál beálltának a definíciója változik (vö: még lélegzik, agyhulláma van, van még spirituális energiája, satöbbi), akkor azt is lekövetheti később a fogalom. Éppen ezért a fenti kérdésben is úgy lehetne egyszerűen fogalmazni, hogy amíg nincs Élete, amíg nincs agyhulláma, addig nem minősül autonóm élőlénynek az a valami, ami a nőben van. Ergo, mivel még nem ember, ezért még nincsenek is jogai, hiszen nem is lehetnek.

Ellenőrzés: egy konkrét megszülető ember kizárólag egyetlen petesejt és egyetlen spermium találkozásából születhet meg, minden más konstelláció egy másik ember megszületését eredményezné. Ergo, ha a megszületendő ember szempontjából nézzük azt, hogy engedik-e ezt a számára, akkor a "nem" szempontjából nézve valójában teljesen mindegy lenne az, hogy a fogantatás után, vagy éppen a védekezéssel, sőt mi több - azzal lehetetlenítenék el a konkrét Ember megszületését, hogy "valakinek éppen fájt a feje", vagy éppen "ma nem megy drágám, mert fáradt vagyok". Nyilvánvaló lehet, hogy ennek semmi értelme nem lenne, vagyis ebből az irányból nézve is megáll az, hogy amíg nem egy Emberről beszélünk magzati formában, addig nem szabad különbséget tenni a megszületéshez való jogban. Mert az nem értelmezhető, ilyen jog ugyanis nem létezik!

Jól látható tehát, hogy valójában azok a fogalmak, amiket az emberek abszolútnak hisznek, vélnek, azok valójában a relatív fogalmak. Sokszor valóban csak a nézőponton, a fogalmakon és az indokláson múlik az, hogy valami jogszerű lesz-e, vagy sem. Ez azonban mégsem öncélú játék a szavakkal! A kötelezettség ugyanis az, hogy mindig és minden döntést át kel gondolni, mert valójában semmi sem természetes és semmi sem az, aminek látszik, hiszen a fenti gondolatmenet következtében például "abortusz" - az élet megszakításának a fogalma a mai értelemben véve - egyszerűen megszűnne létezni. Nem csak jogilag, hanem lelkiismeretileg és teológiailag is. Nem mellesleg pedig ez azért is célszerű lenne - hiszen bár ebbe sem szoktak az emberek belegondolni -, de valójában egy Postinor tabletta és a művi abortusz között ebből a szempontból nincs különbség, csak abból, hogy a két "abortálási" lehetőség közül melyiknek magasabb a kockázata a nő számára.

Ezeknek a tényeknek - és nem véleményeknek - a figyelembevételével tehát úgy lehetne markánsan kettéválasztani a születéshez vezető folyamatokat, hogy az agyhullámok beindulásáig a folyamat megszakítása nem szólna másról, mint egy, az esemény előtti védekezéshez képest lényegesen kockázatosabb szexuális védekezési formáról. Utána pedig arról, hogy na azt már nem lehet, hiszen ott már egy Emberről van szó. És akkor már csak az anya Életére (és nem az életmódjára!) lehetne és kellene is továbbra is tekintettel lenni.

Természetesen nem szükséges ezzel egyetérteni, ezért vizsgáljuk meg azt is, hogy mi történne akkor, ha ezt a "vörös vonalat" mégis átlépnénk. Hol legyen a határ? Lehetne akár postpartum[1] is abortálni? Lehessen azt is mondani, hogy a szülés után két héttel is lehessen "abortálni"? Esetleg 18 éves korig? Esetleg a társadalom igazságérzete hajtathasson végre utólagos abortuszt egy bűnöző esetén? Ne feledjük, ha elfogadtuk, hogy az Élethez való jog abszolút jog, akkor éppenhogy az a csűrés-csavarás, amikor az Ember Életének az elvételét azzal kívánják legitimálni, hogy nem "gyilkosságnak" vagy "kivégzésnek" esetleg foglalkozás körében elkövetett emberölésnek minősítenek valamit, hanem "csak" abortusznak, "mert az más". Ugye, hogy milyen furcsa lesz a világ, ha rendszerszinten tekintünk rá? A relatívnak tűnő szócsavarás valójában a logikus liberális rend, az ideológiákra, megszokásra, a fogalmakra való hivatkozás pedig a káosz.

Jól látható tehát, hogy példának okárt ez az eset alapvetően nem filozófiai vagy vallási probléma, de még csak nem is egyszerű jogi kérdés. Ez a liberális gondolkodás egyik nagy kérdése, aminél fontos szempont a konzervatív elemek vizsgálata is, mivel csak ezek egyensúlya hozhatja el a megoldást. És hogy nehogy azt higgyük, hogy ezek a problémák csak Európában jelentkeznek, ezért a probléma valódi alapját éppen az USA fegyvertartási jogának az esetével fogom illusztrálni. Ez ugyanis példának okáért egy olyan jog, ami itt Európában a számunkra teljesen idegen, arrafelé pedig természetes. Mi általában nem értjük, hogy miért nem tudnak ők is annyira humánusak lenni mint mi, ők pedig hülyének néznek bennünket, hogy errefelé nincs liberalizmus, az államok nem bíznak a polgáraikban és dedósnak tarják őket. El lehetne tehát menni ezúttal is az erdőbe egy érzelmekkel felturbózott vitába, de ezúttal sem érdemes.

Ugyanis bár a látszat valóban az - helyesebben azt akarják láttatni -, hogy a jobboldaliak a fegyvertartást pártolók, ők a militánsok, az agresszívek, de ez valójában egyáltalán nem igaz, a valóság éppen ennek az ellenkezője. Ők ugyanis a konzervatív énüket nem a SPAM értelmében élik meg, hanem úgy, hogy egy jogállamban az alapjogokon alapul a társadalom, és ezért azok nem változtathatók meg (vö: "gránit szilárdság"). És ez az a pillanat, amikor nekünk tényleg érdemes abba belegondolni, hogy ez a gondolat a számukra olyan lenne, mintha Magyarországon Mária Terézia jogrendje lenne hatályban a mai napig - változatlan formában. El tudnánk ez képzelni? Ugye hogy nem? Nálunk minden megváltozott, náluk szinte semmi. És akkor most gondoljunk arra, hogy a fegyvertartás jogát egy ilyen jogszabály biztosítja és szavatolja az USA polgárai számára. Amikor tehát mi úgy érezzük, hogy a fegyvertartás joga egy "görcsös ragaszkodás" egy anakronisztikus joghoz, a múlthoz, akkor hatalmasat tévedünk, mivel ennek pontosan az ellenkezőjéről van szó, ez a ragaszkodás ugyanis arra vonatkozik, hogy:

Elvégre, ha ezt a jogot most kivennék, elvennék, akkor mi lenne, avagy maradna a garancia arra nézve, hogy legközelebb nem a szólásszabadságát vennék ki, vagy a törvény előtti egyenlőséget vagy bármely más jogot?

Erre pedig az a válasz, hogy semmi.

Mert a garancia valójában tényleg a gránit szilárdság. Az, hogy ezekhez senki se merészel hozzányúlni. Ez a jogbiztonság, és ez a jogállam.

Az, hogy az emberek tudják, érzik a jogaikat és senki sem meri annak a jogalapját megkérdőjelezni. Nem arról van tehát szó arrafelé sem hogy bárki is azért küzdene, hogy a szabad fegyvertartásra hivatkozva harckocsival vihesse iskolába a gyerekét, és nem is ezért került le a Hummer sem a közutakról. Azért tűnt el mert nem volt trendi, mert nem volt környezetbarát. Éppen ezért mára elkészült belőle az elektromos változat. Ez Amerika. Az  álmok országa, ahol úgy változtatnak meg mindent az alapjaitól, hogy aközben minden változatlan marad.

Mert értik a jogaikat az emberek. Mert az a természetes. Mert konzisztensen fejlődnek úgy, hogy az alapokat nem engedik átírni és megideologizálni. Komolyan veszik a törvényeiket és azok szó szerinti értelmezését. És pontosan ez az, amit el kell tőlük tanulni. Nem idealizálni és moralizálni kell, hanem realista megoldásokat találni és alkalmazni, mert csak így lehet az egyensúlyi állapotot elérni és fenntartani.

A tanulság pedig az, hogy nem az a jogvédő és haladó aki liberális. A haladás ugyanis nem lehet más, mint a konzervatív liberalizmus (vö USA: de facto váltópárti egypártrendszerük van, mégsem diktatúrázik senki!), amiben folyamatosan, adott esetben gyorsan is tudnak haladni. Ez a centrális politika. Ennek az ellentéte a szélsőségesség, a progresszió, a türelmetlenség és az erőszak, ami miatt - a megboldogult Torgyán doktort idézve: "összenő, ami összetartozik" - a szélsőségességek valójában mindig együttműködnek, mert ugyanarról szólnak: Mindig a polgárokra, az elvtársakra való hivatkozással, de valójában a fejükre való magasról trágyázással akarják azt az ideológiai diktatúrájukat rájuk kényszeríteni, aminek az alapja minden esetben az elfogadott társadalmi szabályok erőszakos megváltoztatásán alapul.

Ezért kell erre figyelni Európában mert errefelé erre borzasztóan nagy az igény, viszont éppen a fentiek miatt nem juthat, vagy nem maradhat szélsőséges politikai erő a hatalom közelében az Egyesült Államokban. Mert ha véletlenül erre esélye lenne, ha felborítaná a megszokott status quo-t, akkor éppen az alapvető jogok védelme érdekében azonnal összezárna a két párt, a politikai elit és kiszorítanák a hatalomból a rebelliseket.

Ezért is veszített Trump.

COVID mentes békés ünnepeket kívánok mindenkinek!

Fogalmak:

1.: Postpartum: Születés után.